Alkoholista vagyok.
Néhány hónapja még nem mertem volna ezt kimondani, sőt, nem is jutottam volna el addig, hogy egyáltalán képes legyek beismerni: a viszonyom az alkohollal nemhogy nem egészséges, hanem kimondottan beteges.
Az én függőségem története még az egyetem alatt kezdődött.
Nem titok senki előtt, hogy az egyetemisták igen gyakran eljárnak bulizni, rengeteg alkoholt fogyasztanak, vagy akár egyéb tudatmódosító szerekkel élnek. Nekem is már az első félévben megvolt szinte minden. Rendszeresen füveztünk, de kipróbáltam annál keményebb drogokat is. Második félévre már szinte minden második nap eljártunk bulizni, rengeteget ittam. Mellette dolgoztam is, a szüleim ugyan fizették az albérletem, és amennyire tudtak, támogattak, de annyira azért nem sikerült, hogy ezt az életmódot finanszírozni tudjam az otthonról kapott pénzből, ezért kénytelen voltam egy részmunkaidős diák melót bevállalni.
Így utólag visszatekintve, egyszerűen el se tudom képzelni, hogy bírtam csinálni.
A legtöbb órára azért be kellett járni, mellette dolgoztam is, heti 3-4, néha 5-6 alkalommal is eljártunk bulizni a haverokkal. Sokszor haza se mentem az egyetemről, hanem egyenesen mentem a pubba, ahol a legolcsóbb sört lehetett kapni a városban, néha pedig a buliból egyenesen mentem be melózni. Persze ezt nem lehetett volna örökké csinálni, ezt azért akkor is tudtam, de végül a munkahelyet nem azért hagytam ott, mert nem bírtam már tovább, hanem mert feltűnt a menedzsereknek, hogy rendszeresen ittasan megyek be dolgozni, ha meg nem, akkor másnapos vagyok, nem tudom a munkámat rendesen elvégezni. Végül erre ráuntak, amin egyébként egyáltalán nem csodálkozom, és egy kellemetlen beszélgetés után búcsút mondtak nekem.
Mivel én olyan gyerek voltam, aki mindig jól teljesített, nagyon rosszul érintett ez a váratlan kudarc. Elhatároztam, hogy összeszedem magam. Tulajdonképpen szükségem is volt rá, mert már így is sikerült az egyetemet annyira elhanyagolni, hogy az első évem úgy ahogy volt, buktam, kénytelen voltam egy évet ismételni. Ez tulajdonképpen nem is akkora probléma, de mivel azelőtt eminens diák voltam, mondhatni, ez is kissé megviselt. A nyarat gyakorlatilag azzal töltöttem, hogy bánatomban végig buliztam, aztán nyár végére sikerült annyira összekapni magam, hogy kerestem egy másik állást, és így fogtam neki a másodévnek.
A kezdeti kudarc hatására ezután valóban összeszedtem magam, de legalábbis annyira igen, hogy végül, ezt az egy év csúszást leszámítva sikerült befejezni az egyetemet.
Másodéven már moderáltabban jártam bulizni, a harmadévet meg egészen komolyan vettem, a szakdolgozatom is kiválóan sikerült, az összes tanárom bátorított, hogy mindenképp végezzem el a mesterképzést is, és jó lenne majd, ha a doktoranduszok között is viszont látnának. Ez adott annyi löketet, hogy egész összekaptam magam, és sikerült kordában tartani az állandó bulizási vágyamat.
Ebben az időszakban ismerkedtem össze a vőlegényemmel is, az is sokat segített, hogy ő ott volt, tudtam vele mindenről beszélgetni, együtt jártunk el bulizni, nem is ittam úgy, hogy ne lett volna ő is ott, és szerencsére kellően feszélyezett ahhoz, hogy soha többé ne rúgjak ki annyira a hámból, mint annak előtte, mikor még elsőéves voltam.
De egy idő után egyrészt megszoktam a Peti közelségét, másrészt az az igazság, hogy Petinek egyre kevesebb igénye lett a bulizásra, és mivel többször is hangot adott annak, hogy nem zavarja, ha nélküle mozdulok ki, én egyedül jártam el. Mivel ő egyetem után azonnal dolgozni kezdett, én meg jó ösztöndíjjal kerültem be mesterszakra, érthető volt, hogy én valamelyest tudtam tovább folytatni ezt az egyetemista életvitelt, míg ő ugye kénytelen volt a munkája mellett lemondani bizonyos dolgokról. Ez egy időben kezdett elég mély sáncot ásni közénk. Ekkor már jó ideje együtt éltünk, és jegyesek is voltunk, mikor a viszonyunk láthatóan kezdett megromlani. Egyre többet veszekedtünk, Peti többször számonkérte rajtam, hogy miért járok ki annyit, mintha nem is venném komolyan ezt a lehetőséget, hogy ilyen jó helyre járhatok egyetemre, amire nekem az volt a válaszom, hogy még többet jártam ki, és a csoportársakkal bulikba és kocsmákba menekültem az otthoni veszekedések elől.
Nem is tudom… Valahogy hozzászoktam ahhoz, hogy Peti mindent elnéz nekem, és mindenben támogat, és hihetetlenül rosszul esett nekem, hogy most mintha ellenem fordult volna. Legalábbis akkor úgy éreztem, hogy ellenem fordul. Az kimondottan fájt, mikor mondta, hogy szerinte alkoholista lehetek, és talán addiktológussal kéne beszélnek. Egy időben annyira bűntudatom volt, hogy esküszöm, még be is írtam a google-be, hogy „addiktológia Budapest,” de végül nem mentem el sehová sem, újabb bulizási hullámba fojtottam ezt a lelkiismeret furdalást.
Ekkor már nem laktunk albérletben. A szüleim annyit félretettek az évek folyamán, hogy vettek nekem egy lakást a fővárosban, ráadásul elég jó helyen. Itt éltünk együtt Petivel. Nekem ugye, az albérlet kiesése miatt még több pénzem maradt, tehát még többet tudtam bulizni, sőt, meg tudtam engedni magamnak olyan kábítószereket is, amelyeket azelőtt nem tudtam volna.
A végső löketet az adta meg, mikor egyszer a semmiből előálltam azzal, hogy el akarom adni a lakást. Mondanom sem kell, most már, néhány hónap tisztaság után, teljesen szürreálisnak tűnik ez a döntés, most semmi pénzért nem adnám el a lakásom, de akkor valahogy úgy éreztem, hogy a pénzzel, amit kapnék érte, sokkal boldogabb lehetnék.
Peti eléggé kétségbeesett, ekkor már nem akart veszekedni se velem, megrémisztette az, hogy úgy tűnik, jóval nagyobb a baj, mint amilyennek tűnt. Ugyanis ekkor már látta, hogy itt nem az van, hogy egy egyetemista lány egyszerűen csak nem találja meg az egyensúlyt az életében, hanem valami sokkal komolyabbról van szó. Szóval végül a szüleimmel vette fel a kapcsolatot, ők pedig együtt kerestek valami addiktológiát Budapesten.
A szembesítés borzasztóan rosszul esett. De a Felépülők szakembereinek segítségével sikerült ráébrednem arra, hogy amit művelek, ahogy élek, az valóban nincs rendben. Sőt, egyáltalán nincs rendben. A mai napig hálás vagyok a vőlegényemnek, hogy kitartott mellettem, és persze a szüleimnek is, és nem utolsó sorban a Felépülők 28 napos programjának is köszönhetem azt, hogy most józanon, a saját lakásomban írom ezeket a sorokat. Ha akkor nem hívnak segítséget a szüleim és Peti, szinte biztos vagyok benne, hogy tényleg eladtam volna a lakást, rövid időn belül elvertem volna a pénzt, most pedig már a utcán élnék, vagy kénytelen lettem volna fülem-farkam behúzva hazamenni, azért könyörögni anyáméknak, hogy befogadjanak.
Szerencsére azonban a szeretteim megtalálták a legjobb addiktológiát Budapesten. A szüleim még fizették is nekem a 28 napos programot, ami az életem egyik leghúzósabb és legfelszabadítóbb időszaka is volt egyben. Most már több mint fél éve vagyok tiszta. Nyáron lediplomáztam, felvételiztem a doktori iskolába, ahová fel is vettek. Peti és a szüleim nagyon büszkék rám. És tudjátok mit? Én is büszke vagyok magamra. Igaz, hogy én ástam magam olyan mélyre, de egyáltalán nem volt könnyű kimászni…